Published: August 27, 2015

Több mint tucatnyi zenekart sorol hatásai közé az ausztrál és új-zélandi tagokból létrejött csapat, amiből rögtön kiderül, hogy milyen úton indult el az Orphans Of Dusk szekere. Ha csak a szembetűnőbbeket említem — Novembers Doom, Paradise Lost, October Tide, Type O Negative, (korai) Anathema —, abból nagyjából ki is derül, mit óhajt kezdeni hangszereivel ez a három zenész. A borító nem különben beszédes, a félhomály fedte gótikus katedrálissal és a keretbe foglalt szimbólumokkal, díszekkel. A belső borítóban elhelyezkedő képek barátságosan ismerős közhelyekkel predesztinálják a lemez hangulatát, az Edgar Allan Poe-t idéző halott lánnyal a törött tükörben, az elátkozott kastély látszatát keltő ékes domborművekkel, gyertyatartóval, miegymással.

A Revenant egy négyszámos kislemez, és ez minden, amivel a trió jelenleg rendelkezik. Mivel eredetileg ez egy 2014-es anyag, amelyet digitális formában már jó egy éve meg lehet hallgatni, ezért nekem is sikerült belefülelnem a dalokba mielőtt lecsaptam volna a már idei terméknek minősülő promó CD-re. A Solitude Productions (Doomed, Septic Mind, Funeral… stb.) is biztosan meglátta a csapatban rejlő lehetőséget, ezért a Hypnotic Dirge Records kiadóval közösen fizikai formátumban is kihozták az EP-t, a doom műfajt keblükre ölelők örömére.

A dark/gótikus metalként aposztrofált lemezek oroszlánrészével sosem kötöttem életre szóló barátságot, ezt az irányzatot, néhány kivételtől eltekintve, leginkább olyan főfogások fűszereként tudom értékelni, mint a doom vagy death metal. Ez történik a Revenant esetében is. Pontosabban mondva, a doom/death hathatós fúziójának nem vész el az elementáris ereje a szintetizátor alatt, és nem nyeli el a dalok egyéniségét a középszerű melodráma sem, amelyet az oly jellemző szelíd károgás szokott hamuszürkére festeni. A darkos jelleg egy természetes színezék, amely mindössze kiemeli a vaskos doomban fogant tételek lényeget.

A figyelmemet elsőre a Starless című dal keltette fel, a korai Anathemát eszembe juttató lassú riffjeivel. A dal gerincét alkotó témákat sikerült érzésekkel feltölteni, némi végzetességet beléjük vinni, melynek megvalósításáért a dobosnak is kijár a dicséret. Kimondottan tetszik a dobok megszólalása ezen a kislemezen: mély, telt és tiszteletet parancsoló. Az említett dalban a hörgést soronként váltja az enyhe pátosszal előadott tiszta ének, imigyen is hozzátéve valamit a gyászos hangulathoz. Főleg, hogy maguk az énektémák is erősek — a tiszta énekhangnak azonban néha érződnek a korlátai. A Starlesst a Nibelheim követi, amely egy igazi meglepetés. Ebben a dalban igen sok remek téma sorjázik, kicsit tempósabb, intenzívebb a riffelés, a szinti hangszíne és szerepe pedig kifejezetten emlékeztet a korai King Diamond lemezeken alkalmazott billentyűs betétekre. A dal több részből áll, már ami a tempót és a hangulatot illeti, de ezeket nem fogom a legapróbb hangokig kivesézni, hogy maradjon benne felfedeznivaló is. Annyit viszont elárulok, hogy a mindig változó vokál fogós és fülbemászó dolgokat produkál. A nyitó August Price-tól az elején idegenkedtem, mivel egy hagyományosabbnak mondható gothic darabról van szó, de aztán igencsak megkedveltem azt is. A zárótétel lassan hömpölygő folyamát és annak szépségét pedig a hallgatóra bízom. Tökéletes lezárása az EP-nek. 

Úgy gondolom, hogy nem csak ahhoz képest jó a Revenant, hogy ez a zenekar első kiadványa, hanem egy valóban élvezetes hallgatnivalóval van dolgunk. Ötletekben nem szenved hiányt a csapat, érzik a doom/death lényegét, komolyan veszik azt, a zavaró méretű kliséktől távol tartják magukat, én pedig remélem, hogy ez a következő korongon sem lesz másképp. Jöhet bátran a nagylemez.